Versek

Ivadékaikat a bölcsőszájú halak

Az egészből leginkább a hóra emlékszem.
Könyököltünk a párkányon,
és a végtelen fehérséget néztük,
amikor ránk törték az ajtót a katonák.
Arra még volt időm,
hogy berángassam a húgomat a kamrába.
Mialatt ott rejtőztünk,
minden lélegzetvétel úgy fájt,
mintha puskák szuronyaival döfködnének,
és attól féltem, a szurkálások helyén
be lehet majd nyúlni a bordáim közé.
Aztán mindennek vége lett.
Megtalálnak minket, a húgom sikítani kezd,
én összeszorítom a szemem,
hogy ne lássam, mit tesznek vele.
Azt mondják, a legnagyobb szükségben
halljuk meg az Isten szavát.
De talán azért nem tudsz beszélni,
mert nem a tenyereden,
hanem a szádban hordasz minket, uram,
mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak.
Kirángatnak a kertbe, szétfeszítik a lábamat.
Hóval tömik be a szám, mert zavarja őket
az a furcsa, elnyújtott, magas sikítás,
amiről én sem tudtam mindjárt, hogy belőlem jön,
azt hittem, megint beragadt egy oltalmat kereső rágcsáló
a szigetelés és a tető közé,
és annyiszor fut neki a faburkolatnak,
míg véresre nem veri a fejét, és ott nem marad.
De amikor betömték a számat hóval, rájöttem,
hogy belőlem jött az a hang.
A hó szépen lassan olvad a számban,
a leve lassan csurog le a torkomon.
Pont olyan íze van,
mint amikor a húgommal a hóesésben
kinyújtottuk a nyelvünket,
pedig mióta elkezdődött a háború,
semminek sincs ugyanolyan íze,
sem anyám levesének,
sem a dédi sült almájának,
sem a nagyanyám piskótájának,
de a hó íze semmit sem változott.
Anyám azt mondta, az Isten nem a szájában,
hanem a tenyerén hord minket.
Fekszem a hideg földön,
és a te tenyered melegére gondolok, uram.
Miután végeznek, felállnak,
de nem szólnak semmit, mindegyik néma marad.
A hegyek úgy fúródnak az égbe,
mint ordítást elfojtó ember ajkaiba a fogak.

(Megjelent: Éjszakai földet érés /Scolar Kiadó, 2018/; Jelenkor, 2017/12.)

A hír

Épp a cukrászdában voltam,
amikor csöngött a telefonom.
Csak másodszorra vettem fel,
mert még ki kellett tennem a pultra az aprót,
hogy el tudjam hozni a kedvenc süteményed.
Miután elmondták a hírt,
csak arra tudtam gondolni,
hogy a sütemény
még három napig biztosan eláll,
ez a három nap az egyetlen esélyem,
három napig még kiderülhet, hogy téves volt a hír,
nem te voltál, vagy nincs is halál,
és akikre földet borítottunk, megrázzák tagjaikat, leporolják ruháikat,
asztalunkhoz ülnek,
azt mondják, jó, hogy hazaértek a vihar elől,
mert nem vittek magukkal kabátot,
és hosszú távollétükre nem adnak magyarázatot.

(Megjelent: Éjszakai földet érés /Scolar Kiadó, 2018/; Élet és Irodalom, 2017)

Halleves

Elindult felém, és én tudtam,
hogy ez mit jelent.
Hallevest akartam főzni,
de gyorsan kikapcsoltam a tűzhelyet,
nehogy megégessem magam,
ha elesek.
És közben kiabált,
hogy már megint mindenkivel szóba álltam,
a mosolyom illetlen,
mint egy nyitva hagyott slicc,
és ő hiába forgatja egyfolytában a kereplőt,
nem tudja távol tartani a terméstől az angyalokat,
túl jó vagyok mindenkihez,
így neki semmi sem marad.

Nagyon pici volt a konyhánk,
mint minden túl korán kimondott vallomás,
ketten már alig tudtunk benne megmozdulni.
Ő csak közeledett, én meg felkaptam egy kést,
apróra kellett vágnom a zöldségeket,
hogy jól átfőjenek, mert rossz volt a foga,
beletörhetett volna azokba a kemény szavakba,
amiket a fejemhez vágott,
ha nem ízlett neki az ebéd.

És akkor belerohant.
Az orvos szerint szúrtam,
de én nem emlékszem.
Csak álltam ott késsel a kezemben,
és arra gondoltam,
hogy a piacon is megmondták,
ez a kés nem darabolásra való,
ki fog csorbulni,
ahogy próbálom elvágni a gyökereimet,
és nem lesz pénzem, hogy újat vegyek,
és nem lesz mivel felaprítanom mindazt,
amit a gyerekek miatt le kell nyelnem.

Kihívtam a mentőt,
mert tántorogni kezdett,
nagyra nyílt a szeme,
mintha most először látta volna meg
a körülötte lévő embereket,
mintha most kezdte volna megtölteni a külvilág,
ahogy a víz a léket kapott hajót,
amitől szépen lassan oldalra dől.

Közben berohantak a kertből a gyerekek,
azt mondták, megijedtek attól, hogy kiabáltam,
már azt hitték, én haltam meg.

És most már nem tudok beszélni,
mintha nyers zöldségdarabokkal tömtem volna ki a szám,
képtelenség megrágni őket,
mert nincsenek elég apróra vágva,
és nem főttek meg rendesen.

Sokan együtt éreznek velem,
de én titokban attól félek, hogy felmentenek,
és azt mondják, íme, a szabadság.
Elmehetek,
de meg kell tanulnom újra járni,
és hiába kapaszkodom,
megbillen a közös otthonunkban a szék
és eltörik a bot,
szétmállik a lábam alatt a talaj,
minden puhának és gyengének bizonyul,
mert most, hogy nincs itt,
egyre képlékenyebb körülöttem világ,
már nem tudom, hol vannak a falak,
úgy érzem magam,
mint a zacskóban szállított halak,

és nem tudom mindezt megbeszélni senkivel,
csak magamat vádolom,
és csupa jó dolgokat álmodok vele,
olyanokat, amik sosem történtek meg,
például, hogy megsimogatja a karom, és azt mondja,
soha nem evett még ilyen finomat, a világ összes íze,
egy egész Atlantisz süllyedt el az én hallevesemben,
és tovább kanalazza az elmerült civilizációt,
a sövénnyel határolt kertet, fehérre meszelt házat,
a boldognak indult életünk.

(A 2019-es PesText Fesztivál pályázatának nyertes verse.)

Belső naprendszer

miközben kórházról kórházra jársz
és ha újszülöttet látsz, folyton elsírod magad
azt javasolják,
hallgass meg mindenkit,
hagyd, hogy a tanácsok befészkeljék magukat
szíved repedéseibe
apró lárváikat letegyék

amik kikelve úgy zsongnak majd körül
mint a Szaturnuszt a gyűrűjét alkotó porszemek

és akkor végre elhiszed,
hogy te is egy olyan bolygó vagy,
amin megvannak az élet feltételei
és az orvosok egyszer majd lakhatóvá tesznek téged is.

(Megjelent: Éjszakai földet érés /Scolar Kiadó, 2018/; Szép versek, Magvető Kiadó, 2018)

Némaság

Ébredés után egy pillanatig
nem tudod, mi az a gravitáció.

De aztán szépen lassan sikerül kivenned
a félhomályban
a kopott berendezési tárgyakat,

és eszedbe jut,
hogy az idegen csapatok már megint győztek
az alexandriai könyvtár leégett
és hogy az a férfi már három napja ott van a sziklasírban

És annyira magányos vagy,
mintha egyedül maradtál volna az édenkertben.
Hiába fejlődtél sokat,
lettek jó tulajdonságaid,
ha nincs senki, aki észrevehetné.

Úgy érzed magad,
mint egy növény,
ami még azelőtt kihalt, hogy felfedeznék.

Jól esne, ha most örülne neked valaki.
Magad elé képzelsz egy földönkívülit,
aki olyan arcot vág, mint a politikusok,
amikor köszöntik az év első újszülöttjeit.

Aztán felkelsz,
nem vársz tovább rá és a teremtésre.
Minden reggel megformálod magad
valamilyen anyagból, ami épp kéznél van,
pedig már hetek óta nem néztél tükörbe.

Felülsz,
Hirtelen úgy hallod,
mintha sírna valaki a falak mögött
de csak képzelődsz,
mert annyira nehéz elfogadni,
hogy itt van veled ebben a szobában,
minden, ami létezik.

(Megjelent: Az Apokrif karantén-különszámában, 2020 tavaszán)

Érkezés

Azok, akik látták az arcát, tudják,
hogy az igazi otthon nem lesz ismerős.
Nem találod majd ott a játékot,
amit elvesztettél a mezőn hétévesen,
nem lesznek majd ott messzire kóborolt háziállataid,
és nem lesz ott a véletlenül szétszakított rajzod sem,
ami után olyan sokáig sírtál,

mégsem hiányzik majd semmi,
és nem is lesz semmi hiábavaló,
az idő sem múlik többet úgy észrevétlenül,
ahogy a bevásárlókosárban a zacskó liszt néha
folyni kezd,

és ő ott lesz, a térdére ültet,
és mintha csak belealudtál volna egy filmbe,
elmeséli neked,
hogy ha nem halsz meg,
hogyan folytatódott volna az életed,

csak az lesz majd furcsa,
hogy egyre nehezebben tudod felidézni,
milyenek voltak a vonásaid,
félsz, hogy elfelejted az arcod,
mint egy rég nem látott rokonét,
de aztán körbenézel,
magadra ismersz a körülötted lévő dolgokban,
felismered a folyó fölé hajló fában a hátad görbületét,
a törzséről lefejtett kéregben hajad színét,
és nem keresed többé megszállottan magadat,
mert akkor már mindenhol ott leszel.

És soha többé nem talál beléd utat a félelem.

(Megjelent: Éjszakai földet érés /Scolar Kiadó, 2018/; Szép versek, Magvető Kiadó, 2019)

Magánbiológia

A leghidegebb tavaszi napok egyikén történt.
A másodikosokkal berendeztünk egy terráriumot,
és beletettünk egy hernyót, hogy megfigyelhessük
az újjászületés lépéseit.
Az Aleppóból származó kisfiú pedig megszólalt,
ugyanígy kelnek majd ki a sírból három emeletes házunk
alá szorult halottaik.

A csend gyorsan megszilárdult, mint
kiszáradt folyómederbe öntött beton.
Hogy eltereljem a figyelmüket, kitaláltam,
nevezzük el a lepkét, ami nemsokára kikel.
Ő is javasolt egy szépen csengő, furcsa hangzású nevet,
sokkal később tudtam meg, hogy azt a gyerekeknek kifejlesztett
antidepresszánst nevezik így, amit akkor már hónapok óta szedett.

Mire kikelt a pillangó, egy ideje már nem járt iskolába.
Talán rájött, hogy nem következik be,
amit mondott,
és nem akarta elkeseríteni a többieket.

Mi azért ünnepeltünk egy kicsit,
végignéztük, ahogy a lepke kibontja gyűrött szárnyait
aztán kiengedtük,
becsuktuk az ablakot,
a gyerekek csillogó szemekkel néztek utána,
én pedig nem mondtam el nekik, hogy kint még hideg van,
nemsokára megfagy.

Hadd higgyenek tovább a feltámadásban.

(Megjelent: Éjszakai földet érés /Scolar Kiadó, 2018/; Kalligram folyóirat, 2017)

Azonosság

A befogadóállomáson a különböző országokból érkezők
ügyetlenül próbálták vigasztalni egymást.
Később megnyugodtak,
hogy nem kell szeretniük a másikat,
elég, ha felszednek a földről két közel azonos nagyságú követ,
és ha később távol kerülnek egymástól,
és nem is jut majd eszükbe a másik neve,
tudni fogják, hogy van valahol valakinek egy ugyanilyen köve,
amivel, bárhogy is fájt,
nem zúzott össze semmit, nem dobott be ablakot,
nem beszélt hozzá, nem pólyálta be, nem rajzolt rá filccel szájat és szemeket,
nem törte be vele az erőszakosan ordibáló fejeket,
csak hordja magánál, ahogy a többiek is hordják.
És napról napra egyre kevésbé érzi a súlyát.

(Megjelent: Éjszakai földet érés /Scolar Kiadó, 2018/; Alföld folyóirat, 2016)

A hit fokozatai

Nem tudok beszélni az érkezésről.
Képzeljetek el egy saját partszakaszt,
lefelé fordított poharakat, tengerre néző ablakot.
Mindennap kijön a vízből valaki, akit a világ bizonyos pontján
láttak meghalni,
itt meg csak fél lábra áll, oldalra billenti a fejét,
hagyja, hogy kifolyjon füléből, testüregeiből a víz,
de nem nevezik feltámadásnak a szemmozgást,
a vesék összehúzódását, a beinduló keringést.

Ki tudja, téged a világnak mely pontján foglak megtalálni.
Ott leszek-e akkor, amikor kilépsz a vízből.
És nem fogsz-e haragudni, hogy nem szólítalak a neveden,
hanem hagyom, hogy sétálj, leülj, kifáradj, megéhezz,
megszokd a test kívánságait, azt, hogy újra élsz,
aztán eléd állok, és felkínálom, amit idáig hoztam,
és aminek a súlya felsebezte a karom.

Napok óta nem mozdulok innen.
Nézem a kikötőt, a hajók úgy ringanak, mint
süllyedő, emelkedő mellkasodon az ajándékba kapott medál.
A parti emberek egy darabig érdeklődve néztek,
most már furcsán méregetnek,
nem értik, miért nem gyönyörködtet a tengeri népek legendája,
miért akarok hinni benne, miért áltatom magam,
mintha házi kedvencként nevelgetnék egy olyan állatot,
amit mások csak a húsáért tartanak.

(Megjelent: Színről színre, PRAE-Palimpszeszt, 2014) 

Eloldozás

Arccal a homokban fekszünk.
Még sokáig nem merjük elhinni, hogy ez már a part.
Nem tudjuk, hányan kerültünk ki,
és hányan vesztek oda.
Vonásaink még őrzik valami iszonyú,
nem emberi erőtől való félelem jeleit,
friss aszfalt
a menekülő állatok nyomát.
Aztán az eget látjuk,
a felhők mint a puszta kézzel szaggatott kenyér
belének szabálytalan darabjai.
A sziklák csillognak, szájban a nyáltól a fogak,
madarak próbálják kikölteni a köveket,
minden élni akar,
mi pedig nem siratjuk többé azokat,
akik most valami
távoli, sziklás partra érve
a vízbe dobálják feleslegessé vált óráikat,
mert megismertük azt a rövid ideig tartó,
egyáltalán nem bántó tanácstalanságot,
amit a fényre kiérő érezhet,
mintha valami mély vízből kilépve nem találná a parton a ruháit,
keresi még néhány pillanatig a testét,
aztán szaladni kezd abba az irányba, amerre sejti az otthonát,
és futás közben egyre kevésbé takargatja magát.

(Megjelent: Színről színre, PRAE-Palimpszeszt, 2014) 

Méhkirálynő

A gyerekszobában esett össze.
Csak azt érezte, hogy nem mozog benne.
A kórházból már másnap hazaküldték, kellett a hely egy másik betegnek.
A harmadik után
a szabadban akart szülni,
hogy állatok nyalogassák a sebét.
A férje szerint az a legrosszabb az egészben, hogy mindig új nevet kell kitalálni,
a régiek pedig foglalják a helyet,
mint háborúkat átélt öregasszonyok polcait
az üres befőttesüvegek.
Napok óta nem jött ki a házból.
Nem tudta hordani a jegygyűrűjét, mert túl nagy volt rá,
mint minden meghatározás.
Már senki nem mert ígérni neki semmit,
csak a kezébe nyomták
az aktuális horoszkópokat.
Közben még többet foglalkozott a háztartással,
hogy valamivel eltöltse az idejét
úgy tartotta a barackokat a vízben,
mint fürdetéskor a csecsemő fejét.

(Megjelent: Színről színre, PRAE-Palimpszeszt, 2014)